1. Fejezet - 'Kicseszettül fáj odabent...'

  Hali Mindenki! Háát itt lenne az első rész... Oké tudom, nagyon sok sztori felismerhető benne, én ezekből gyúrtam egyet magamnak, remélem tetszeni fog azért nektek és olvassátok majd :)))
    KÉRLEK TITEKET KOMMENTELJETEK KÍVÁNCSI VAGYOK A VÉLEMÉNYETEKRE!!!
      Joo Olvasást!!
                            Xx Blair

Fáj. Kicseszettül fáj ott bent...
Úgy érzem szét szakadok... Ez lenne a gyász? Ki akarom... Ki akarom tépni belülről azt a mérhetetlen szenvedést.
  Én tudom... Tudom, hogy soha nem voltam egy példa mutató ember, de... Mivel érdemli ki bárki is, hogy a szüleit legyilkoljál?!
  És... Van erre egyáltalán valami gyógyír?
  Beismerem, soha nem voltam valami jó példakép, még akkor se, ha rangom meg kívánta tőlem, nem egyszer veszélyeztettem a családom hírnevét, én voltam a fekete bárány, aki mindig mást csinál, mint amit kellene.
  Azt mondják ebben épp az anyámra ütöttem, s ez az a mondat, amivel teljesen kiborítanak, hiszen... Hiszen ki az a hülye, aki örülne, ha ahhoz az emberhez hasonlítanák, aki elhagyta 4 éves korában?!
  Az lenne a logikus, hogy ez a mondat után megváltozzak, de ez soha nem sikerült. Eddig. Most ugyan is rá vagyok kényszerítve erre a változásra, ha azt akarom, hogy a 3 éves öcsémnek, amennyire lehet normális élete legyen.
  Jó kis családunk van, nem?  Dan, vagy is az öcsém, akinek az édesanyját, Rachelt én is a sajátomnak tekintettem, megölik apánkkal együtt, míg az Ember -szülő anyám - Annie, éli valahol a boldog kis életét nélkülünk, mert nem voltam neki elég fontos ahhoz, hogy felneveljen.
  Jó nagy port kavart akkoriban. Egy ember ott hagyja a tündérek királyát... Bocs... Egy ember, lelép az éjszaka közepén, hátrahagyva egy 4 éves kislányt, s egy összetört uralkodót. Nagyon jó véleménnyel vagyok róla...
  Mielőtt még a tündéreket elkönyvelné mindenki, olyan szaros kis nyomi 10 cm-es lényeknek, közlöm, hogy ez egy kurva nagy tévedés. Nem tudom kinek a retardál fejéből pattantak ki ezek a gondolatok, meg a többi hülye 'elmélet', amiket gyártanak, de iszonyú távol állnak tőle, főleg, hogy elkönyvelnek minket 'egy félének', holott, elég különbözőek tudunk lenni.
  Az erőnktől függően.
  Mennyi idegesítő papolást hallgattam én ezekről, főleg, hogy viselkedjek ahhoz méltóan, amit a természet adott! Úgy utáltam az ilyen szentbeszédet tőlük, most meg...
  Most meg szinte bármit feladnék csak, hogy  újra hallhassam.
  A sors hülye fintora, nem igaz?
  Nem tudom, ki ölte meg őket, azt se, hogy egyáltalán, ki akart volna kezet emelni rájuk, hiszen jó uralkodók voltak, mindenki szerette őket!
  Nehéz... Pokolian nehéz megbirkózni a ténnyel, hogy talán segíthettem volna, ha nem szököm ki megint bulizni...
  Szánalmas vagyok... Miért akartam én mindig tönkre tenni a saját, és a környezetemben élők életét?!
   De már nincs értelme ezen gondolkodni, hiszen valaki megoldotta helyettem, nem igaz? Árvák lettünk. Lehet még él az anyám, de számomra, meghalt azon az estén, mikor egy szó nélkül lelépett.
  És Daniel. Mindössze 3 éves! Oké, lehet nálunk értelmesebbek az ilyen kis gyerekek is, sokkal, mint az embereknél, de egy 6 évesnek is nehéz lenne ezt feldolgozni, vagy inkább rendesen megértetni vele... De én erre nem vagyok képes, egyszerűen, nem...
  Sajnálom, hogy soha nem voltam számára egy jó példát mutató nővér, de ennek innentől kezdve meg kell változnia. Itt az idő, hogy bepótoljam legalább vele szembe azt a sok dolgot, amiknek az évek során már rég alap dolgoknak kellene lenniük, vagy is azok egy rendes családban.  Mindig is szerettem a családomat, de ezt nem mutattam ki eléggé. Kevés időt töltöttem a társaságukba, hiszen, annyira eltértek a nézeteink, hogy jobbnak láttam ezt így.
  Hogy fogom így felnevelni Dant?!
  Nyugi Claire, Danny nem olyan, mint te, nem lesz baj.... Hahh jó kis nyugtatás magamnak, de igaz...

  Itt állunk a kastély udvarán, ahol a gyász ceremónia folyik, s az egész udvar tele van őket búcsúztató tündérekkel. Az ország minden pontjáról jöttek, nem is tudom hányan lehetnek, de ez kedves tőlük.
  Csak hagyjanak engem és az öcsémet csendben gyászolni.

  Aztán a beszéd és az imádságok után felrakták őket a halotti máglyára.

-Pipp! - nézett rám öcsém. Ezt a nevet még ő találta ki nekem -  Mit csinálnak? Nem égethetik meg őket Pipp! Az fájna nekik! – rémült meg Daniel. Ekkor gördült le az első könnycsepp az arcomon. Leguggoltam mellé, megtörölgettem maszatos arcát.

-Már nem fáj nekik Danny. Ez a szokás, ha valaki a felhők közé megy, így a teste is követi. – próbáltam úgy magyarázni, hogy értse és valamennyire nekem is értelmet nyerjen, de osztoztam nyugtalanságán.

- De nem tehetik! Ők nem szerették a tűzet Pipp! Mond meg nekik, hiszen te is tudod. – keservesen zokogott, de igaza volt. Se apa, se Rachel nem tudta irányítani a tűzet, nem álltak kapcsolatban vele, bár igen kevés tündér van, akit a tűz kiválaszt. A leghatalmasabb és egyben legveszésesebb erő, mindenki nagy tisztelettel hódol a tűz urai előtt.

  Gondolataimból, Danny halk sikkantása szakított ki. A halotti máglyát meggyújtották.

-Állj! – léptem előre, Dant is magammal rántva, miközben egyetlen mozdulattal eloltottam a máglyát.

 Csend lett. Hatalmas csend, amit csak Danny halk szipogása szakított meg, rajta kívül, mindenkinek torkán akadt a feltörő zokogó görcs.

-Ezt nem tehetik! Nem égethetik el őket! –beszéltem a ceremónia vezetőjéhez, azt hiszem valami sámán szerűség, de nem szerettem a hivatali embereket így nem nagyon tudok ennél többet.

-Kisasszony tudom, hogy ez nehéz, de me…-kezdte

-Nem! Maga értse meg! Nem fogja elégetni őket senki, se maga, se más. Tudom, hogy ha választhatnának, akkor bármi mást elfogadnának az égetésen kívül. - kezdtem dühös lenni.

-Csak, hogy nem választhatnak!- sziszegte.

-Ó igen? És ezt kimondja? Maga? – néztem végig rajta gúnyosan.

- Benne van a Törvény könyvben! A nemeseket és a tűz urait, a legnemesebb elemmel, vagy is a tűzzel porlasztjuk el!

-Akkor mint Claire Moonlight, Michael Moonlight lánya és jelenlegi uralkodótok felülírom a szabályt! – mondtam hangosabba, hogy ne csak a „belső kör” hallja szavaimat.

- És mi van az anyáddal? Egy ember lánya nem parancsolhat nekünk! - ő is hangosabban beszélt. Ez ledöbbentett, bár ahogy láttam nem csak engem. Ezt senki nem merte felhozni, főleg azóta, hogy tudtak az erőmről.

- Ben! – fordultam egyetlen barátom felé, aki mellesleg egyáltalán nem volt nemes, de mivel a tűz kiválasztotta harcosnak állt és ott lehetett a közelemben a szertartás alatt. Meg úgy mindig, amikor azt akartuk. – Kérlek, fogd meg egy kicsit Dannyt.- Mondtam mikor mellém ért. Felvettem az öcsémet adtam neki egy puszit, majd átadtam Bennek.

-Claire légy szíves ne csinálj nagyon nagy hülyeséget. – azt már nem is kéri, hogy ne csináljak hülyeséget. Tipikus.

- Itt akarok maradni Pipp mellett.- akadékoskodott Dan. Miért ne? Úgy sem eshet bántódása, így még jobban meg tudom védeni, ha a közelembe van. Vállat vontam, mire Ben nagy sóhaj közepette lecövekelt mellém.

- Tudja nem szép egy temetésen az elhunyt lányának származását pedzegetni, főleg úgy, hogy tudja, milyen véleménnyel van arról az illető. – fordultam vissza az idegesítő barom felé. – De ha nincs magában ennyi együttérzés, sebaj. Akadályozzon meg! – azzal magunk és a két máglya köré vontam egy védőburkot, amit ha csak én nem akarom, senki nem tud áttörni, s felemeltem kezeimet.

  És kitört káosz a pajzson kívül. Nem figyeltem rájuk, csak engedtem, hogy az ösztöneim cselekedjenek.

  Hatalmas szél támadt, mind a pajzson kívül és belül, ugyan is én, így akartam. 
   Mivel én „teremtettem” ezért, bármit tehetek vele. Magam sem tudom a határaimat, ez benne a csodálatos!

  Aztán a szél elkezdett egy helyre összpontosulni, méghozzá a szüleim máglyája köré.

  Vad volt és gyönyörű. Imádtam az érzést, hogy úgy formálom, ahogy akarom és senki sem akadályozhat meg benne.

  Nem tudtam mire számíthatok, mikor elkezdtem ezt a „hamvasztást”, de bíztam az elemekben, amelyeket most használtam, hogy szerették őket annyira - bár ebben biztos vagyok – hogy valami olyan szertartást hozzanak létre a segítségemmel, ami ellen Apának és Anyának biztos nem lenne kifogása.

  Innentől kezdve rájuk összepontosítottam.

 A két test mellkasa hirtelen megemelkedett, mintha csak egy hatalmas lélegzet vétel lett volna, majd elkezdtek átalakulni, valamiféle ezüstös porrá, hogy aztán egymásba fonódva induljanak el az ég felé, a szél segítségével. Csak néztük, ahogy hamvaik játékosan úsznak a felhők közé.

  Senki sem szólt olyan megnyugvást hozott ez a jelenet, hogy még a kintről „betörni” próbálkozó katonák is abba hagyták cselekedetüket. Mielőtt végleg a felhők közé értek volna, a hamvak alakot öltöttek.       

  Utoljára visszanéztek, elmosolyodtak majd kézen fogva indultak tovább.

  Olyan hamar vége lett ennek az egésznek, hogy kételkedtem benne, egyáltalán valóban láttam-e őket odafent, ám még nem volt időm ezen gondolkodni.  Még nem végeztem.

 Letérdeltem a fűbe, kezeimet a hideg avarba helyeztem majd csukott szemmel engedtem utat a természetnek. Kezeim nyomán finom remegés futott végig a földben, majd a máglyák helyén vagy éppen a máglyákból, két fa kezdett kiemelkedni szorosan egymás mellett. Mikor már elég nagyok voltak egymás körül tekeregve nőttek tovább, az ég felé, mintha csak egy örök ölelésben szeretnének maradni.

  Csak akkor ’engedtem’ el, mikor már hozzájuk méltóan nagynak és szépnek találtam őket.

  Felálltam és jobban szemügyre vettem művemet. A Két törzs, addig tekeredett, hogy a végére egybe nőttek egyetlen hatalmas lombba, ám legcsodálatosabb az egészben azonban az volt, hogy két különféle fát teremtettem így akár egy ágon kétféle levélfajta is megtalálható volt, amiket igazság szerint, nem nagyon tudtam beazonosítani, mert soha nem figyeltem, ha növényekről volt szó... Pech. De most igazán nem ez a lényeg.

  Nevethetnékem támadt, mikor végeztem a szertartással. Tele lettem energiával tőle, s tudtam, hogy –talán életemben először- olyat cselekedtem, amiért büszkék lehetnek rám. Visszatért hozzám a levegő hirtelen hangulat változásomat látva, s pajkosan belekapott a hajamba, hogy az összes hajtűt, meg a többi hülyeséget, ami felfogta kiszórja belőle, hogy kedvére játszhasson térdig érő hajammal.

  Oda fordultam Danielékhez, és csodálkozva láttam, hogy a kis édes három napja először mosolyog, s gyorsan átvettem Bentől, aki még mindig nem ébredt fel az előbb látottakból. Magamhoz öleltem a kicsit, miközben ő átkarolta a nyakam és közelebb hajolt.

-Te is láttad őket? Mikor a felhőknél jártak, láttad? Pipp szerintem jó helyen vannak és boldogok, és azt akarják, hogy mi is azok legyünk, és ne legyünk szomorúak miattuk! – boldognak tűnt így már én is közelebb érezhettem magamhoz a boldogságot.

- Igen Édesem! Most már minden rendben lesz. – adtam a homlokára egy puszit, majd Benre néztem, aki hangtalanul próbálta magára vonni a figyelmem.

-ŐŐŐ… Mi legyen a pajzzsal?- kérdezte és körbenézett, ahol mindenki a mellette lévővel beszélte meg a látottakat.   Vállat vontam, majd visszavontam a pajzsot, mire Dan szorosabban kapaszkodott a nyakamba, én meg nyugtatás gyanánt kezdtem simogatni a hátát.

- Te! Te, ellenszegültél a törvénynek! Nem ez volt a természet akarata! – jött dühösen felém az a barom.

-Bocs, hogy is hívják? – kérdeztem tőle, mire végre elhallgatott és nagy önelégültségemre, megsértődött.

- Te nem tudod, ki vagyok?! – huu, nagyon durván a „lelkébe” gázolhattam.

- Nem? – kérdeztem vissza gúnyosan.

- Apád tanácsadója voltam, én vagyok a Tanács feje. –hát persze… A híres Tanács, így már értem miért ilyen szűk látókörű barom.

- Oké, és most mi lesz? Nézzen csak körbe, mindenki jobban érzi magát és nem úgy tűnik, mintha elleneznék a dolgot.- tényleg így volt. Mindenki arcán a megnyugvás és a boldogság látszott.

- Ne hidd, hogy végeztünk.- azzal visszasétált társaihoz, akik idő közben egybe gyűltek.

-Gratulálok Claire, most még a Tanácsot is magadra haragítottad.- Ben felsóhajtott olyan „ez reménytelen eset” félén, majd várta, hogy induljunk a kastélyba.

- Benjamin én nem két éves vagyok, nekem több kell egy kicsivel ennél, hogy megnyugodjak. – mondtam neki telepatikusan. Ő csak bólintott. Tudta a dolgát.

- Dan! Gyere beviszlek, hadd maradjon kicsit egyedül a nővéred. – azzal játékosan a vállára kapta és elindult vele a kastélyba. Addig bámultam utánuk, míg végül a hatalmas fa ajtó el nem nyelte őket.

  Végre egyedül maradtam, az őrök kiürítették a parkot, ugyanis a polgárok csak a jövő héttől járhatnak ki az általam készített ’emlékműhöz’, hogy a családnak legyen ideje a gyászra.

  Ez az, ami családnál ugyanígy van.  Oda sétáltam a fához, ami mostantól Paradise egyik legjobb uralkodóinak emlékét őrzi, végig simítottam a törzseken, körbe jártam és… Azt hiszem azt reméltem, hogy viszont látom őket ettől. Vicces, hogy a három éves testvérem könnyebben elfogadja, a halálikat… Lehet, hogy pont emiatt?

  Leültem a fa tövébe, elővarázsoltam cigis dobozomat, kivettem egy szálat, majd ujjamat használva öngyújtónak tartottam oda az apró lángocskát, hogy végre elszívhassam azt a szart. Persze, hogy még halálukban is ellenük dolgozom. Hogy kiakadnának!

   Ez megmosolyogtatott. Apa mindig azt mondogatta, hogy soha ne adjam ki magam másnak és ne változzak meg azért, hogy bevágódjak másoknál, bár amikor olyat tettem, ami neki nem tetszett – ami elég sokszor előfordult – akkor ezt jó párszor az orra alá dörgöltem, a végén pedig még ha dühösen is de megjegyezte, hogy milyen eszes lányt nevelt.

  Na igen… Itt megint csak az emlékek rossz része jött fel, nem igazán tudtak az életemről, csak azokról a dolgokról, amiket közöltek a hírekben és a címlapokon, bár az sem volt kevés, de a negyedét nem üti meg annak a szintnek, amit produkáltam.  Tényleg nem nagyon foglalkoztam a családommal, inkább „alkalmi” kapcsolatokat teremtettem és minden este kiszöktem, nem törődve azokkal, akik aggódnak értem. Nem tudom, hányan lehettek, akiknek csak egy pillanatnyi örömért odaadtam magam, de biztosra veszem, hogy nem egy rövid lista.

  Voltam annyira felszínes, hogy a kinézetre azért általában ügyeljek velük kapcsolatban.

   Ez voltam én, eddig. Egy tündér hercegnő, akit az ég tökéletes külsővel és a legnagyobb hatalommal ruházta fel az egész föld kerekségen, ugyan is a telepatikus kommunikáció és a telekinézis alap dolog, már kiskorúnktól fogva használjuk, hiszen ez, mindenkiben meg van, ám az elemek már más tészta. Egy elem minden tündérben benne van, ez mindenkinek más szerintem viselkedéstől függ, bár nem tudhatni biztosra, ám vannak olyanok, akik nem tudják rendesen kezelni, avagy kibontakoztatni erejüket.

 A kastélyban vannak egy páran, akik kettőt uralnak vagy nagyon, nagyon ritka esetben hármat is, de ez,  ha egyszer-egyszer előfordul. Az elemeknél nem számít, hogy nemes, avagy nem, ők egy bizonyos karaktert, vagy lelkierőt keresnek, de ezt mai napig nem tudják a kutatók. Nem tudom milyen hülye viccet űz velem természet, de megkaptam mindegyik elemet és mellé még valami ennél hatalmasabbat… Nem tudom pontosan megfogalmazni, de talán a tiszta energia, egyben valami földöntúlival lehetne a legközelebbi jelző rá.

  Sokszor elgondolkoztam, hogy megéri-e nekem ez a fene nagy tökéletesség, hiszen annyi mindent vesztettem el miatta! Főleg most… És..

    Talán pont ezek miatt van az, hogy nem vagyok képes senkire sem úgy tekinteni, mint esetleges ’páromra’, ha nagyon ósdi kifejezést akarok rá találni.  Hiszen, mindenki, csak ’kirakatnak’ akarna. Hát ez van.

  Most pedig egy pillanat alatt hatalmas felelősség szakadt a vállamra, még ha az országot, nem is én fogom irányítani, fel kell nevelnem egy két éves kisfiút, úgy, hogy a lelke ennél már ne sérüljön jobban. Nekem, aki eddig önző módon csak a saját szórakozásának élt…

-Claire, menni fog, ne legyél már ilyen pesszimista!- hallottam meg Zefrina hangját a fejemben. Na már csak kedves sárkányom szentbeszédére vagyok kíváncsi. Na jó ez nem igaz, nagyon ritkán kezdi csak az ilyen felelősség teljes hülyeségeket, hisz olyan, mint én csak sárkányban és… Na jó azt hiszem, még szűz...- Claire! Hallottam! Mindegy is nem ezt akartam! Azzal a hülye szeretet hiányos mondatoddal kapcsolatban, te is tudod, hogy magadnak zárod el ezt az egész szeretet dolgot, de úgy is tudom, hogy leszarod, mit mondanak neked, szóval inkább megvárom, míg jön valaki és te is olyan nevetségesen kedves leszel. Bár ha ez megtörténik, komolyan megteszek valami akkora orbitális hülyeséget, mint az az ötlet, hogy te kedves tündéri teremtés leszel. – Na ez kedves volt, de igaza van az nem én lennék.

-Zefrina minden rendben? Tudom, hogy Shoula a mentorod volt és, hogy Skeeler is közel állt hozzád….-

- Igen! Vagy is nem, de igen! Végig ott voltam veled, míg a szertartást csináltad és ez Shouláékra is kihatott. Gyönyörű volt! Beolvadtak ők is a Falba, ami mintha életre kelt volna. De maradok ma este még. Kell egy ki idő úgy, mint neked. - a végére elhalkult, s én hagytam, hogy elragadjanak a képek, amit mutatni akart nekem arról, hogyan is nézett ki náluk az egész ceremónia, miközben én megidéztem itt a fákat. Valóban gyönyörű volt.

-Persze nyugodtan én… Zefrina, ne haragudj, de estére el szeretném zárni magam. Mindenkitől. Köszönj el a nevemben Shoulától és Skeelertől.

- Csak ne csinálj túl nagy hülyeséget. Most egyikünknek sem kellenek a fölösleges stresszek. A Tanácsról pedig eddig is tudtuk milyen begyöpösödött kövületekből áll! Vigyázz magadra Claire légy szíves.

-Te is.- és lezártam az elmém. Egymás elől nem nagyon szoktuk elrejteni a gondolatainkat, de úgy érzem a mostani eset éppen elég ok erre.

  Még lefolytattam ezt a „kellemes” telepatikus csevejt a sárkányommal, elszívtam a cigarettát. Felálltam, még egyszer végig simítottam a hatalmas fán, megcsókoltam és elindultam én is a kastélyba. Nem néztem hátra, nem akartam megnehezíteni a dolgom, nem akartam gyenge lenni. Ez volt az az idő, ami rendelkezésemre állt elbúcsúzni tőlük és ezt megtettem. Úgy érzem, hogy nekik ez több volt minden szónál. Ebbe az érzésbe kapaszkodtam, mert csak ez maradt belőlük.

  Szegény Zefrina, anya, vagy is Rachel sárkánya, Shoula volt a mentora, olyan neki, mint az anyja,  Skeeler pedig apa sárkánya, s igen sokat segített neki.

   Nem tudom, hogy örüljek-e neki ebben az esetben, hogy engem választott még tojásként vagy sem, hiszen ez a kapcsolat nem csak abból áll, hogy mindig tudjuk hol a másik és telepatikusan bármilyen nagy távolságból kommunikálunk, ez érzelmekre is alapul. Érezzük azt, amit a másikunk, öröm, harag avagy ebben az esetben gyász. Kétszeresen élünk meg mindent, és egyben húzzuk is ki egymást ebben az esetben, ebből lehetetlen helyzetből.

   De ez nem kérdés, nem tudom mi lenne vele Zef nélkül…. Nem élnek ma már sokan a fajukból és igaz, hogy minden tündérnek megadatik a lehetősége arra, hogy sárkánya legyen, de nekik is kb. az 5% uk az, aki végül igazán kap egy ilyen társat. Királyi család ide vagy oda nem volt mindig sárkány az adott uralkodónak. Még tojás korukban választanak, és biztosra veszem, hogy a rokonlelkeket, avagy a lelki társaikat keresik, nézve a saját példámat.

-Danielt felvittem a lakosztályodba megvártam, míg elaludt nyugi, de szerintem neked is menned kéne... Tudod, hogy mostanában nem alszik túl jól, nem hiszem, hogy jó lenne, ha egyedül lenne, ha felriad. – kezdte Ben mikor az előcsarnokban összefutottunk.

- Köszönöm. – kezdtem halkan. Nem vagyok egy hálálkodó típus, ebbe az egy szóba próbáltam belesűríteni azt a hálát, amit éreztem. Értette, ismert már annyira, hogy tudja mit érzek. Odajött, s megölelt. Ez volt a válasza.

- Claire, menned kell Dannyhez, nekem meg a gyűlésre, vagy ha szeretnéd, hogy felkísé…

-Nem, köszi, feltalálok. – adtam puszit az arcára.

-Holnap találkozunk.

-Holnap.- és elindultam felfelé.

  Hosszú gyaloglás után mire a szobámba értem már hulla fáradt voltam. Utálok gyászolni, bár nem tudom van e olyan elmebeteg, aki örülne ha meghalna valamelyik szerette. Gyorsan lezuhanyoztam, mindent elvégeztem alváshoz majd befeküdtem Danny mellé. Nem lehetett valami kellemes álma, arcán félelem volt kivehető. Megsimogattam az arcát.

-Pipp.-motyogta, én meg olyan képeket küldtem a fejébe, ami elfedi lidérces álmait.

-Sss. Aludj tovább édesem, nincsen semmi baj itt vagyok! – homlokon csókoltam majd Danielt átkarolva aludtam el.

  Nem szoktam álmodni, se hangokat hallani, ha még is akkor sem jókat, de ez a mostani fura volt.

-Claire! Ébredj, bajban vagytok, Claire! Figyelj rám hallasz? Fel kell kelned! – ez Ben! De nem értem miért lennénk bajban, hiszen itt vagyunk a kastélyban és Daniel mellettem van. Itt nem eshet bajunk. Eleve, ha baj lenne, akkor Benjamin megvédene.

-Hát éppen ez az! Claire nem engednek oda hozzád! Kelj fel! – de én még aludni akarok! – Azt mondtam KELJ FEL! – üvöltötte.

  Felriadtam. Hirtelen ültem föl, nem tudtam mi történik. Árnyak… Időm sem volt védekezni…

   Hatalmas ütés a tarkómon, majd újra a sötétség…