11. Fejezet - Jól induló nap

Haliii!! Ne haragudjatok, hogy megint ennyire késve, de teljesen elvagyok havazva és alig van időm írni... Elég unalmas ez a rész lehet, de örülök, hogy ennyi összejött. Bocsánat, én is csalódok magamban rendesen...
Tudom, hogy nincs jogom kérni, hogy légysziii kommenteljetek, de annyira de annyira jóó lenne!!! Kéérlek titeket!!
Ui: Bocsánat nagyon rövid...

Joo Olvasást!

Xx Blair

-Miért nem változtál még vissza? - veti le magát mellém Ben, ezzel megszakítva gondolat menetemet, ami valahogy nagyon a zöld szempárra fókuszált. Én hülye!
-Mi? - néztem rá.
-Azt kérdeztem: Miért nem változtál még vissza? - ismételte meg én meg végignéztem magamon. Ugyan az a fehér ruha volt rajtam, mint amiben a Harrys incidens után találtam magam, és éreztem mennyire átlengi az erő minden egyes porcikámat.
-Ja. - döbbentem le. - Őőő... Fogalmam sincs. - motyogtam, ugyanis erről teljesen megfeledkeztem.
-Nem akarsz visszaváltozni? - nézett rám nagyon furán, gondolom amiatt, mert úgy viselkedtem, mint akivel ez életében először történik meg, amellett mindenre szájbarágósan kellett rákérdeznie.
-Pontosan úgy, mint Sea....
-Zefrina elég! Tényleg! Inkább aludj egyet! - hangomból csak úgy sütött a düh.
-Jól van. De nem hunyhatsz szemet a párhuzam felett. - azzal elzárta magát. Azt hiszem megsértettem.
-Claire... - köszörülte meg a torkát Ben, mire visszatértem a "jelenbe".
-Hmm? - fordultam felé.
-Nem akarsz válaszolni a kérdésemre? - nézett rám zavartan.
-Ja... Öhm... Mi is volt az? - éreztem, hogy elpirulok. Mi a fasz van?!
-Mi van veled? - rázta a fejét. - Azt kérdeztem nem akarsz-e visszaváltozni. - ismételte, s méregetni kezdett.
-Ja, de! Öhm, hát persze... - azzal kicsit arrébb sétáltam, hogy ha véletlenül valamelyik elem 'kitörne', ne tegyen kárt semmibe. Lehunytam a szemem, és elkezdtem az elemeket 'betuszkolni' a bennem lévő kis burokba, ami alapjában legátolja őket valamennyire, ám nem akart összejönni sehogy sem.
-Ben ez nem megy! - idegeskedtem egyre jobban.
-Dehogynem! Csak nem koncentrálsz eléggé! Teljesen szét vagy esve.. - legyintett.
-Akkor nézd meg magad! - sziszegtem és 'berántottam' elmémbe, hogy velem együtt érzékelhesse tehetetlenségem.
-Mi a...? - nézett döbbenten, mikor elengedtem. - Tuti nem Harry tette? - nézett rám összeszűkül szemmel.
-Benjamin ne legyél hülye! Egy ember még mindig nem tud ilyet...- mutogattam kétségbeesetten, s azon kattogtam, hogy ezzel mit lehet kezdeni.
-Oké figyelj máskor is előfordult már, hogy nem ment kapásból... - próbált most már épkézláb magyarázatot adni, de közbevágtam.
-Igen, de akkor tudtam is, hogy nem fog menni! Múltkor is te mondtad, hogy próbáljam meg, amikor azt hittem nem fog menni. Most ez... Pont a fordítottja. Ilyen még nem volt Ben! - éreztem, hogy a sírás kerülget. Teljesen kivoltam idegileg. -Azt hiszem lefekszem. - motyogtam, majd berohantam a házba.
  Elvégeztem az esti teendőimet és bevetettem magam az ágyba. A nemsokkal utánam érkező Benjamin előtt már alvást színleltem, s mikor már két órája forgolódtam, nem bírtam tovább: altató bűbájt szórtam saját magamra.
  Ezt igazság szerint csak vészhelyzetben lehet megtenni, mert veszélyes is tud lenni, ám úgy éreztem, ha továbbra is magamnál vagyok, beleőrülök a gondolataimba.

-Danny! Hagyd aludni, majd én lemegyek veled! - hallottam magam mellől a suttogást, de nem volt erőm kinyitni a szemem.
-De miért? Mindig Pipp csinál nekem reggelit! - hallottam a makacs kis hangját, most azonban nem akartam tudomást venni erről. Csak egy kicsit akartam önző lenni, egy kis dologban.
-Daniel ne vitatkozz, én is meg tudom csinálni azt, amit ő! - Na most meg Ben besértődött.
-Jó! De ha nem finom, felkeltem Pippet! - jött a végszó. Ilyenkor nem tudom, hogy olvadjak-e el attól,  hogy ennyire ragaszkodik hozzám, vagy üssem, le amiatt, hogy úgy beszél rólam, mint egy robotról, aki akkor ugrik, amikor akar.
-Jól van! - hallottam Price nagy sóhaját. - Na gyere sózsák! - éreztem, hogy az ágy felemelkedik, mint amikor eltűnik róla "súly", majd  ahogy az ajtó becsukódott végre csönd kerekedett és visszazuhanhattam az öntudatlanságba.
-Ember mit csinálsz?! Mi ez?! Te jó ég te halott vagy, ha ezt Annie meglátja! - ilyen, és ehhez hasonló kiabálásra keltem.
-Asszem jobb lenne, ha lemennél.. -morogta egy nyűgós Zef, mire hatalmasat ásítottam, ám a cselekvés közben megdermedtem, ugyanis tiszta égett szag volt.
  Nem vesződtem a lépcsővel egyszerűen, csak teleportáltam magam a földszintre, hogy gyorsabban ott legyek, s felmérjem a helyzetet.
  A konyhára koncentráltam, nem néztem meg kik is vannak körülöttem, csak azt akartam tudni, hogy nincs-e életveszély.
-Claire segíts! - szólt megkönnyebbülten Ben, amikor meglátott, mire odarohantam, kikaptam a kezéből az elszenesedett palacsintasütőt, egy mozdulattal eltüntettem róla minden koszt, majd valamivel nyugodtabban leraktam a pultra, s onnan is eltüntettem a mindenféle sütésre utaló törmeléket, s nagy levegőt vettem. Még mindig égett szag volt, így egy gyors kereszt húzatot teremtettem, s mikor már úgy éreztem minden rendben van, és én is lenyugodtam a borzalmas keltéstől, megfordultam, hogy farkas szemet nézhessek a döbbent szemekkel.
-Mondtam,. hogy Pipp csináljon reggelit! - morgott az öcsém, mire szúrósan ránéztem.
-Danny ha már ilyen kedves vagyok, néha egy köszönömöt megengedhetnél magadnak. - intettem, közben a tejnek a műzlinek és egy tálkának, hogy aztán előtte landoljon. Nem akartam tudomást venni a többiekről. - Innentől kezdve te csinálod! - mutattam neki, majd nekiálltam a kávém készítésének.
-Jajj ne már! - nyafogott.
-Dede! Ne rinyálj, ennyit te is megtehetsz. Ben ha ilyen béna vagy, még az is jobb ha Annie készít kaját. - fordultam mérgesen az illetőhöz.
-Hidd el én is megkértem volna, de nincsenek itthon. Reggel korán elmentek. - magyarázta s a tarkóját vakarta. - Gondoltam a tegnapi után aludnál még egy kevese... - kezdte, miközben öntudatlanul is Harryre nézett, de én közbevágtam.
-Jól vagyok, nem értem miről beszélsz! - sziszegtem dühösen. - Fogd be! Nem kell tudnia a tegnapról!
-Csak gondoltam...
-Rosszul gondoltad!
-Claire ne legyél már ilyen nyűgös! - Szólt közbe Zefrina is és mellém sétált.
-Kösz szépen. - morogtam.
-Nem... Nem tudna megint olyan aranyos kis cica lenni? - nézte nagy szemekkel Zefrinát a szőke.
-Ki akarod próbálni milyen patkányként rohangálni? - úgy látszik tényleg kicsit ideges vagyok...
-Jól van, nem kell bunkózni! - szólt közbe valamelyik. Harryt szándékosan kerültem a látóteremből, és szerencsémre nem is próbált megszólalni.
-Igaz. - erőltettem egy hatalmas művigyort. - Kér valaki kávét? -
-Én igen. - most először szólalt meg, és ezzel a kis hozzászólással elérte, hogy a hülye mosoly lefagyjon az arcomról.

10. Fejezet - A Legenda

Halii!!! Ne haragudjatok, de a gépem egy fos és egyszerűen nem enged belépni az alap oldalakba, most sem tudom, hogy sikerült még is behívnom, de ezzel nem is akarok foglalkozni, örülök ameddig működik! :)) Nagyon nagyon köszönöm az előzőre a kommenteket, remélem tetszeni fog ez... Igazából foggalmam sem volt mi legyen a legenda, szóval remélem elviselhetőt hoztam össze...
  Kommentelni, feliratkozni ér!!!

Ui: A részhez ajánlom hallgatni Lana del Rey-Once upon a Dream c. számát, de ilyen extrákat már nem enged belerakni....

                                         Joo Olvasást!!

                                                               Xx Blair

-Pipp meséélj valamit! Anya régen mindig mesélt... - kérlelt Dan mikor lefektettem. Hosszú nap volt, s örültem, hogy végre most mellette elfeledkezhetem a mai napról.

-Mit meséljek? - mosolyogtam rá.

-Hallottál már Seanne-ről Danny? - szólt közbe Zef, mire bosszúsan fújtam. Mióta ma először felhozta, nem akartam többet hallani erről, s ahányszor megpróbálkozott valaki, hogy beszélgetést indítson erről, elzárkóztam előlük.

  Így ez a mostani megoldás övön aluli volt Zefrinától.

-Nem. Ő kicsoda? - tudakolta már is kíváncsian.

-A nővéred elmesélni altató gyanánt! - éreztem sárkányom hangján, milyen kárörvendő, velem ellentétbe, aki most legszívesebben kitekerte volna azt az édes pofa nyakát.

-Tudom, hogy szeretsz! -nevetett fel gondolataim hallatán.

-Zefrina ez nem vicces!

-Tudom. De így legalább komolyan végig gondolod. -kaptam a választ.

-Ezt meséld Pipp! - csillantak fel a szemei, és igen ennek nem tudok ellenállni.

-Rendben. - sóhajtottam beletörődve. - Seanne...

+++

   Réges régen, mikor a földön hatalmas háborúk dúltak a területekért és a hatalomért élt egy tündér hercegnő Paradise-ban, aki valamiért a szívén viselte az emberek jólétét. Utálta nézni, hogy mit tesznek egymással, ám bármikor kérte apját, hogy segítsenek nekik, tegyék rendbe a földet, az mindig nemet intett. Nem tartotta az embereket elég nemesnek, ahhoz, hogy egy olyan csodás hely, mint a föld az övék legyen.
  Seanne - vagy is a hercegnő - azonban ezzel nem értett egyet. Ő látta bennük a szépet, látta mikre képesek, csak úgy érezte a helyes irányt kell nekik megmutatni.
  Míg ő ezekkel a gondolatokkal volt elfoglalva, észre sem vette mi folyik körülötte vagy is, hogy apja hozzáakarja adni, a főtábornokhoz, aki a tündérek között a legkegyetlenebb, legarrogánsabb fajtából származott. A tábornok neve Mars volt, a bolygó után, ami mindig is a harcot képviselte, s eleme a tűz volt. Ha ennyi nem is lett volna elég, még egy sárkánya is volt, amitől akkora önbizalommal rendelkezett, hogy senki nem bírta sokáig mellette.
  Seanne szöges ellentéte. Marsba egy cseppnyi jóindulat sem szorult, ám a királyt egyáltalán nem érdekelte a lány tiltakozása, úgy gondolta, hogy ez minden felől a legtökéletesebb döntés.
  Talán ez lehetett az oka annak, hogy Seanne minden mindegy alapon - életét már nem sokra tartotta, ugyanis rettegett leendőbelijétől - átszökjön az emberekhez, ahol kórházról-kórházra járva gyógyította azokat, akiről már úgy ítélték, hogy semmi sem mentheti meg.
  A hercegnő eleme a víz és a föld volt, így könnyedén előtudott állítani gyógynövényekből olyan oldatot, amivel utána megmenthet jó néhány életet.
  Hogy sehol ne legyen feltűnő mit tesz, mindig a vízbe tette a gyógyszert, hogy aztán azzal borogassák a betegeket.
  Éppen egy spanyol kórházban tevékenykedett, s már rég beesteledett, mert nem volt szíve otthagyni azt a rengeteg haldoklót, akiket már sorsukra hagytak. Mindenki aludt, ám a lázálmok okozta vízióktól nem volt csendes a terem.
 Itt sokkal több volt a sebesültekből, mint bárhol máshol és a sebesülések is durvábbnak tűntek, ám ő, egy nőt meghazudtoló módon csak ment és ment, nem foglalkozva a sok megcsonkult testről. Nem az ijedség dominált, hanem a segítség nyújtás és ezzel, letudta gyűrni félelmét, ami mindig amikor egy újabb helyre belépett, előjött.
  Mikor végzett az utolsó emberrel, s épp indulni akart volna, nehézkes levegővételekre lett figyelmes, majd mikor a fülét is hegyezni kezdte meghallotta a gyenge erőtlen szívdobogást.
  Nem tudta miért, de vonzotta a hang, s csak követte, míg nem elérte azt a termet, ahol az aznapi halottak feküdtek. A halottas kocsi mindig reggel jön az előző napi elhunyt harcosokért.
  A lány csak egy pillanatra torpant meg, utána széthúzta a függönyt, s belépett a sötét terembe. Meggyújtott egy gyertyát, amit mindig magánál hordozott az ilyen esetekre, aztán tovább kereste a gyenge szívverés tulajdonosát.
  A terem végében bukkant rá. arca s teste nagy része teljesen bebugyolálva, jobb karja durva sínbe rakva.
  Alig élt.
  Egy ideig dermedten állt a férfi előtt. Nem akarta elhinni, hogy olyan figyelmetlenek voltak az ápolók, hogy egy még élő embert hoztak ide, ezzel ténylegesen aláírva a halálos ítéletét.
  Aztán megrázta a fejét, s gyors mozdulattal odavarázsolt magához egy fej nagyságú vízgolyót, megtisztította gyorsan, megkérte a vizet, hogy fertőtlenítse a férfi sebeit, majd lassan hagyta, hogy a víz magától cselekedve végig fusson a beteg egész testén, megszabadítva őt, a gennytől, vértől és némely betegségektől is, mire az említett nyöszörögni kezdett.
  Seanne érezte, hogy ez még itt édeskevés, így gyors szabaddá tette alkarját, s a férfi fejéhez állt. Nem volt ideje keverni semmiféle főzetet, s talán ennél az embernél az kevésnek is bizonyult volna. Letekerte a gézeket, ám vigyázott, nehogy véletlenül is hozzáérjen, s azzal nagyobb kárt okozzon.
  Mikor a teljes géz lekerült, a döbbenettől ledermed. Soha nem látott még ennél a harcosnál vonzóbb férfit, pedig a tündérek sokban túlszárnyalták őket kinézetre is. Megint csak megrázta a fejét, hogy visszatérjen józan esze, s végig húzta kezét a fej felett, hogy az energiáiból le tudja szűrni milyen súlyosak is azok a sérülések a fejen. A hatalmas horzsolásokon s felrepedt homlokon kívül nem látott mást, s arra következtetett, hogy a belső vérzések azok, amiktől a férfi haldoklik. A hasán ugyanis hatalmas, mély szúrás éktelenkedett.
  Seanne-nek ennyi éppen elég volt. Visszatért a beteg fejéhez, megállt, s két kezét lassan közelíteni kezdte a férfi halántékához.
  Mikor hozzáért, a férfi szemei kipattantak, s a lány belebámult a barna szemekbe.
  Az volt az utolsó, amit látott.

+++

-Meghalt? - szakított félbe nagy szemekkel Danny.

-Még nincs vége. - forgattam a szemem.

-Akkor jó... - s nyugodtabban visszazöttyent a párnájára.

-Na szóval...

+++

  Mikor Seanne felébredt, a földön találta magát átalakulva, teljes fehérben. Az egész teste ártatlanságot sugárzott.

  Reszketve állt fel, fogalma sem volt mi történt vele. A férfi még mindig eszméletlenül feküdt az ágyon, ám szívverése egyenletessé, erőssé vált.

-Biztos csak képzeltem... - mondogatta a lány, s a barna szempárra gondolt.

  Végül egy gyors mozdulattal hazateleportált.

  Másnap reggel vidáman kelt, ami jó ideje nem fordult vele elő, mióta apja bejelentette, hogy hozzá kell mennie Marshoz, ám most ez sem szeghette kedvét. Egyszerűen nem volt képes arra az arrogáns talpnyalóra gondolni, csak is a spanyol kórházban fekvő férfin járt az esze.

 Túlvészelte az ebédet családja és Mars társaságában, még csevegni is hajlandó volt, ami eddig egyszer sem fordult elő önszántából.

  Este aztán mikor kialudtak a fények, újra teleportált, s a következő pillanatban a kórház melletti kis utcában találta magát. Még soha sem ment vissza ugyanabba a kórházba, ahol egyszer már járt, most azonban vonzotta a férfi, hogy újra láthassa.

  Jókedve abban a pillanatban apadt el, mikor a betegek között sétálva rádöbbent, hogy a halottak között hagyta a másik szobában. Falfehér arccal sétált oda az egyik ápolóhoz, s kezdett hadoválni valamit a férfi külsejéről, ugyanis a nevét még nem tudta.

  Az ápoló elmosolyodott, majd a terem vége felé mutatott.

-Ott van valahol! Hatalmas szerencséje volt! Reggel már elég cifrákat káromkodva hozta a tudomásunka, hogy még él! - nevetett. A hercegnő nem tudta felróni neki ezt. Hiába nem tartotta viccesnek, tisztában volt vele, hogy egy ilyen helyen a csodák minden formájában mosolyt csalnak az ember arcára.
-Köszönöm! - azzal futólépésben indult el a lábadozó betegek között. Igen jó munkát végezhetett, ha elég itt lennie a férfinak, s úgy érezte elégedett lehet magával.
  Aztán meglátta. Ott volt az utolsó ágyon a fal mellett, s a mellette lévő beteggel nevettek fel éppen valamin, ám hamar abba is hagyták, mert mindkettőnek fájdalmai voltak. Seanne lassított. Hogyan tovább? Soha nem gondolta mi lesz akkor, ha már ott áll előtte, s beszédre kerül a sor, hiszen ők szigorúan véve idegenek egymásnak.
-Menj haza! Láttad, hogy jól van boldogulni fog, de ennek semmi értelme! - szólt a belső hang, s ő megtorpant. Igazat adott józan eszének, ám tekintetét nem tudta elszakítani a férfitól.
  Nem tudja meddig állhatott ott, ám végül még is sikerült rávennie magát arra, hogy elforduljon, s még ha könnyeivel küzdve is, de megindult kifelé.
-Héjj! Hölgyem álljon meg! - a hang hallatán megtorpant. Hiába nem hallotta még, tudta kitől származik. - Igen maga, a barna köpenyes szőke! - írta le az ő jellemzőit a hang, mire lassan megfordult, s belebámult a kíváncsi barna szemekbe.- Kérem nem jönne közelebb? Tudom illetlenség ilyet kérnem, de mivel én nem mozoghatok... - a hercegnő lassan sétált oda hozzá és megállt az ágya mellett. - Így már kényelmesebb, legalább nem hallgatja az egész terem a mi beszélgetésünket nem igaz? - cinkosan rákacsintott a lányra, aki pirulva heherészett válaszul. - Ismerjük egymást valahonnan? - tette fel a kérdést, mire Seanne zavartan hajtotta le a fejét.
-Nem hiszem. - mondta halkan, s érezte, hogy a férfi bámulja.
-Leonardo vagyok. - mondta végül amaz, szemet hunyva az apró botláson, amiből kiderült, hogy a lány valamit titkol.
-Seanne. - válaszolta.
-Seanne. - ízlelgette - Gyönyörű név.
-Köszönöm.
-Hogy szólítják a barátai?
-A.. A barátaim? - ezt enyhén személyes kérdésnek tartotta, de jól esett neki még is, hogy Leonardot ilyenek érdeklik. - Sea, Anne, Ann, Seanny. - vont vállat.-Azt hiszem ennyi.
-És feljogosítana rá, hogy esetleg ezeket én is használjam?
-Nyugodtan. - pirult el megint - És magát, hogy szólítják?
-Leonak. És kérni szerettem volna, hogy inkább ezt használja, ha nincs ellene kifogása. - mosolygott.
-Rendben Leo. - bólintott a lány.
-És amúgy kihez jött látogatóba? - tette fel az alapvető kérdést a férfi.
-Én... Öhm... Csak úgy jöttem., - motyogta a végét.
-Ahha. - válaszolta a másik - Meséljen magáról! - terelte el a témát végül.
  Innentől kezdve a lány minden nap eljött meglátogatni, s nem sokára már el is engedték Leot, aki még a gyógyszerekhez képest is, és Sea segítségével is hihetetlenül gyors felépülést produkált.
  A lánynak nehéz volt titkolnia valódi kilétét, ám egy hónapra megismerkedésük utánra - főleg mikor látta, hogy a férfiben valami változik az emberekhez képest - úgy döntött beavatja népe titkába.
  Maguk sem tudták mi van közöttük, ám nem sokra rá kiderült: Seanne-nel közölte apja, hogy két héten belül hozzá megy Marhoz, hiába toporzékolt a lány, apja nem engedett.
  Első dolga volt az eset után Leohoz rohanni, aki mikor megtudta mi a baj, szó nélkül csókolta meg a lányt kétségbeesésében.
  Mindkettejüket ledöbbentette ez, ám egyikük sem akarta abbahagyni, s reggelre világossá vált, hogy bárhogy is legyen, nem hagyhatják, hogy elszakítsák őket egymástól.
  Így aztán úgy elbújtak Mars és a király elől, hogy az soha nem találta meg őket.

+++

-Itt a vége Baba, aludj! - adtam puszit a homlokára, ám közben a történeten rágódtam.

-De mi történt velük? - kérdezte még.

-Nem tudom. A legenda eddig szól. Elbújtak és boldogan éltek amíg meg nem haltak. Ez nem elég jó? - simogattam a fejét.

-De. - mondta elgondolkodva, ám kezét morzsolgatta.

-Na ki vele! - mondtam, mikor már vagy egy perce nem mondott semmit. - Kérdezz!

-Azt mondtad Leo emberekhez képest furán kezdett viselkedni. Hogyan? - miért akar minden részletet tudni?!

-Azt mondják, ha mérges volt, vagy inkább érzelmes lett, ami gyakran előfordult, robbantak a közelében tárgyak, avagy mozogtak. Kielégítettem a kíváncsiságod?

  Bólintott.

-Akkor most már tényleg aludj. - pusziltam újra meg. - Jó éjszakát!

-Jó éjt Pipp!

  Aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

-Ha ez.. Igaz Zef, nekem végem. Én... Nem lehetek ilyen!

-Claire gondold végig...

-Most meséltem el Dannynek az egészet! Ennél jobban nem akarom végig gondolni! Jó éjt! - azzal fújtatva, lecaplattam, hogy még egy cigit elszívjak.