2. Fejezet - Robbanás

   Haliiiii!!! Meghoztam az új részt, remélem, hogy ez is tetszeni fog nektek! Leszögezném, hogy ha nem lenne érthető mindig, hogy a dőlt betűs részek, azok a 'fejben' lefolytatott beszélgetések, vagy is azok, amik nincsenek hangosan kimondva. Huhh nagyon izgulok mit szóltok, és SZERETNÉM MEGKÖSZÖNNI A FELIRATKOZÓKAT ÉS A KOMIZÓKAT, REMÉLEM EGYRE TÖBBEN LESZTEK ÉS IMÁDLAK TITEKET! Még nem is szándékoztam új részt, hozni, de aztán láttam milyen cukikat írtatok és muszáj volt :DDD
  UI: Ne haragudjatok, de a fiúkra még várni kell itt egy keveset, hogy megjelenjenek, majd nem akartam nagyon összesűríteni a dolgokat! :) Remélem megértitek :))

                                      Joo Olvasást!!

                                                             Xx Blair

   -Claire! Ébred már fel! Mi történt?! Hol vagy? CLAIRE MOONLIGHT, NE SZÓRAKOZZ VELEM! – ez Zefrina, de mi baja van?

-Nyugi Zef, csak egy rossz álom volt. - motyogtam, de nem nyitottam ki a szemem. Nem aludtam eleget, fáradt vagyok és tényleg szörnyű álmom volt.

-Akkor elmondanád, hogy még is hol a francban vagy? – továbbra is kétségbeesetten üvöltött, ami nem volt kellemes érzés, mivel a fejemben hangzott.

-Jajj ne szórakozz már itthon vagyok. Most nincs kedvem a hülyeségeidhez, inkább gyere haza. – nem tudom miért beszélek, még ha csak motyogok is, hiszen teljesen elegendő lenne, csak magamban kimondani a szavakat.

-Nem Moonlight, nem ott vagy. Én vagyok a szobádban.

-Bazmeg Zefrina! Rohadtul nem vagy vicces. -  azzal nyújtóztam egy nagyot majd kinyitottam a szemem.

  Sokk. Ez volt az első reakcióm. Szóval nem álom volt? Mozdulatlanul meredtem magam elé, hiszen már az első pillanatban lejött, hogy tényleg nem otthon vagyok.

-Claire! Hol vagy?! mi ez a hely? Jesszus, de kicsi! Gyere haza! – továbbra sem mozdultam Zefrina pedig próbált észhez téríteni. Nagyon rossz előérzetem volt ezzel a hellyel kapcsolatban.

  Aztán  lépteket hallottam. Ilyenkor el kéne bújni vagy ilyesmi nem? Na jó ez csak az emberek szarsága… Mintha többet érnének vele! Szörnyű! Magukat szorítják sarokba a hülyeségükkel.

-Claire! Sajnálom csak most engedtek ide, nem tudom, hogy tehették ezt az egészet, de én tényleg sajnálom, nem tehettem semmit! – Ben berontott a szobába, és míg elhadarta ezt az egészet elém térdelt és úgy próbált valami féle kapcsolatot teremteni velem.

- Hol vagyok? – préseltem ki a szavakat.

   Csend. Kikerekedett szemekkel nézett rám és vagy egy percig nem válaszolt.

-Még nem voltál lent igaz? – halkan kérdezett vissza.

 Nem válaszoltam. Szerintem elég egyértelmű volt.

-Gyere.- azzal kézen fogott és maga után húzott ki a szobából.

-Claire itt valami nagyon nem stimmel... - Zefrina is feszült volt, minden idegszálával rám koncentrált, arra, hogy merre lehetek.

  Lementünk egy falépcsőn és egy konyhába találtuk magunkat. A miénkhez képest hangyányi, de egy nagyobb családnak kényelmes lehet...

 Ezek szerint egy családi házban lehetek! De, hogy a francba kerültem ide?!

  Aztán valaki megmozdult. Háttal állt nekünk és éppen… Azt hiszem, reggelit készíthetett az illető, mikor Ben megköszörülte a torkát, mire a másik ledermedt.

  Óh Istenem, ez egyre rosszabb…

 Lassan lerakta,  ami a kezében volt majd mély levegőt vesz.

 Zef sem repült már, megállt, hogy jobban rám tudjon koncentrálni, így kettőnk figyelmével néztem az idegen minden egyes mozdulatát.

  Végül megfordult, én meg… Nem tudtam mit mondjak, hiszen valahonnan ismerős volt a nő, de nem tudtam beazonosítani, ő pedig nem szólt, csak engem figyelt. Negyvenes évei környékén járhat, de ahhoz képest jól tartja magát, bár nem olyan, mint egy tündé…

 Uramisten.

-Szervusz Claire! Em… Emlékszem még rám? – nem. Nem. Nem. Nem és NEM!

-Hogy az a…!- hallottam Zefrinat. Igen, felismertem a nőt, de soha nem akartam viszont látni. Éreztem, hogy elsápadok. Nyugi C., semmi gond! Csak most haltak meg a szüleid, és valamelyik balfasz úgy gondolta, hogy kicsit megtréfál… Ugye?!

-Nem mondasz semmit? – kérdezte a nő lehunyt szemmel. Gondolom várta, hogy rázúdítsak valami szentbeszédet.

 Tuti csak vicc! Én ezt nem veszem be, én magam is annyi alakváltót ismerek!

-Annie… - Kezdte Ben. Tessék? Ben? De hát ő nem menne bele… Az álmom… A kurva életbe, azzal a rohadt álommal, Benjamin figyelmeztetni akart! Hatalmas szemekkel meredtem rá.- Figyelj C., már este szólni akarta, de nem engedte… - kezdte, de megakadt.

 A középső pult fölötti felakasztott lábosok és „szerkentyűk” remegni kezdtek.

-Claire ez nem lesz, jó állj le! Ezt te sem akarod! – Ideges. Zef ideges, hogy baj lesz, pedig TUDJA jól, hogy ebből most baj lesz, ugyanis egyáltalán nem akartam megfékezni dühömet. Még távolról észleltem, hogy próbálja a beazonosítani a helyzetünket a”nyomkövetőnkkel”, de mivel tegnap lekapcsoltam, minden telepatikus kapcsolatot, és ezt is csak nagy nehezen tudta visszaállítani, így még eltarthat egy ideig.

   Ami nekem most pont kapóra jön.

-Claire, kérlek, állítsd ezt le! – Ben is rákezdte.

F eltámadt a szél, a föld alól pedig hatalmas dübörgés hallatszott. Pusztítani akartam.

 –Claire! Annie halálra rémül, ne csináld! Nem érsz el vele semmit! – üvöltötte túl az egyre nagyobb zajt.

  Tányérok papírok, minden repült, ami a konyhába volt. A szekrényajtó leszakadt icipici szilánkokra törve szállt mindenfelé.

  Annie felsikított, s ez, valamelyest önelégültséggel fogott el. Hatalmas volt a robaj, éreztem, hogy az elemek minden hova bekúsznak, mindent tönkretéve, míg végül elkezdtek nagyobb területen rombolni…

-Danny a nappaliban van! – ha lehetett Benjamin próbált még hangosabban üvölteni, miközben erőtlen próbálkozásokat tett saját erejével az enyém ellen.

  Vége. A robaj megszűnt, a szél nem süvített.

-Pipp? – hallottam meg egy sírós hangot. A konyha bejáratánál állt, még mindig pizsiben volt, félve tekintett körbe.

-Uramisten, Dan! – szeltem át gyorsan a köztünk lévő távolságot, majd a karjaimba zártam, ő pedig készségesen hozzám simult. – Sajnálom! – majdnem elbőgtem magam.

- Úgy féltem, Pipp, hogy kerülünk ide?  - tette fel azt a kérdést, amire én is szívesen meghallgatnék egy választ.

-Mi hoztunk ide titeket! – Na ne… Ennyire nem utálhat!

  Megfordultam, és a Tanáccsal találtam szembe magam. Nem hiszem el, ennyire azért nem kell megsértődniük! Daniel volt az egyetlen, aki miatt nyugodt tudtam maradni ebben a helyzetben.

-Mit akar, hmm? Kérjek bocsánatot nyilvánosság előtt, hogy nem a szabályok szerint cselekedtem? Sajnálom oké? Én azt láttam helyesnek!  Elmondom ezt a polgárok előtt is, csak kérem, vigyenek el innen!

- Egyszer még kinyírom ezeket. – hallottam meg Zefrinát, s közben meg egy folyamatosan morgó feketepárduc sétált mellém. Hát ő is idetalált.

-Félek, ez nem lehetséges. – kezdte fontoskodva az a tegnapi barom. Azt hiszem valami olyasmit mondott, hogy ő a feje? Engem mondjuk nem izgat, de… Várjunk csak mi? Azt mondta nem?!

-Tessék?! – hangom egy oktávval feljebb csúszhatott.

-Úgy döntöttünk, itt szállásolunk el titeket, amíg meg nem találjuk a gyilkost. Mivel Édesanyád az egyetlen élő rokonod, Danielnek, pedig nincsen így…-Lebegőben hagyta a mondat végét.

-De hát ő ember! – vetettem ellent. – Hogy lenne itt biztonságosabb, mint ott, ahol minden sarkon még az otthonomat is beleérte minimum egy őr áll arra készen, hogy megvédjen minket? Maga sem gondolhatja komolyan! – ez egyre siralmasabb…

-Már döntöttünk. A szüleidhez sikerül bejutnia az éjszaka közepén, a sok őr ellenére! Nem kockáztathatunk! Összeállítunk egy egységet, ami majd ugyan azokat a feladatokat foglya itt ellátni….

- Ha apámékhoz bejutott az éjszaka közepén, sehol nem vagyunk biztonságban! – vágtam közbe.

- Hát akadályozd meg! – nézett rám semmitmondóan. Biztosra veszem, hogy élvezte a helyzetet. – Benjamin, mint személyi testőr, maradhatsz, de nem hanyagolhatod el a teendőidet. – itt kicsit megállt gondolkodott van- e még valami, aztán folytatta:- ja és Hercegnő, ne féljen, minden ingóságát elhoztuk, még a kocsikat is és a motorokat is, de azok nem messze egy raktárépületben vannak. Szerintem könnyen megtalálja majd őket…

-Nem maradok itt! Át küldhetnek az Ő világukban, de nem maradok ebben a házban. Nem biztonságosabb ez, mint az összes többi. – tört ki belőlem újra.

-Dehogynem itt maradsz! – közelebb akart lépni, de Zef morgására megtorpant.- Ő az egyetlen élő rokonod, rokonotok most már, szóval nem vita tárgya! Szerinted a polgárok, hogyan fogadnák a hírt, hogy a trónörököst is legyilkolták? – szóval ezt adta be nekik…

  Ezt most tényleg nagyon megszívtam, nincsen menekvés. Gúnyos önelégült mosoly jelent meg az arcán, ahogy látta mennyire pokoli nekem ez a helyzet.

  Kifelé tartottak a házból, hogy onnan teleportáljanak vissza Paradise-ba, de visszafordult.

-Jobb lenne, ha rendbe hoznád a házat, ha csak nem akartok egy szemétdombon lakni. És jó lenne ha megpróbálnád moderálni magad, hogy mire visszajöttök egy Igazi uralkodónk legyen. – Meghajoltak, majd eltűntek mindannyian.

  Csend. Senki sem szólt semmit, csak Danny mocorgott, hiszen nem teljesen értette mi folyik körülötte, de azt érezte, hogy ez nem jó.

-Sajnálom Claire, én próbáltam velük beszélni, de hajthatatlanok voltak. –

-Ne, Ben kérlek ezt ne! Most nincs szükségem arra, hogy egy olyan esetben hallgassam az önostorozásod, amiben tudom, hogy még ha akartál volna sem tudtál volna semmit tenni. – simítottam végig a karján.

-Megölöm, egyszer még biztosan kinyírom! Úgy utálom! – Zef folyamatosan morgott, mire együttérőn néztem rá. Tudom mennyire utálja álcázni magát. Ki az a hülye aki örülne, ha egy ötvenszer kisebb testbe lenne kényszerülve, mint amekkora alapjáraton.

-Mm.. Mit k-keres e-egy Fekete párduc a házamban? – szólat meg Annie remegő hangon. Eddig tudomást, sem vettem róla most sem akarok.

 Leraktam Dannyt, aki egy ideje már minden erejével Zefrinához akart jutni, s ebben csak én akadályoztam meg, így mikor leraktam, hatalmas ölelésben részesítette őt. Ritkán találkoztak, de Dan szinte már rajongott érte, bár ez szerintem kölcsönös, csak hát…. Zefrina túl csökönyös ahhoz, hogy ezt bevallja.

-Hallottam!- Jajj Zefrina, mint egy kis morgó….

-Úgy kell neked! - szerettem őket. Képesek voltak elfeledtetni velem, a problémáima….

-Megfogja harapni! – sikkantott már megint Annie. Ilyen visítós anyám lenne? Rosszabb, mint gondoltam!    Daniel annyira bele volt merülve kedves sárkányom, vagy is párducom selymes szőrébe, hogy ezt szerintem meg sem hallotta. Hihetetlen édes volt, főleg, hogy még így, hogy Zefrina párduc is kisebb nála a drágám egy kicsivel..

-De széép! Zefrina még így is gyönyörű vagy! – hallottam meg édes gyerekhangját. Felhorkantam. Basszus lányok rettegjetek, ebből még nagy csajozó gép lesz...

-Szerintem pedig, csak kedves akart lenni!-  Zaf jólesően morogva bújt oda Dannyhez.

-Akkor majd én elmagyarázom, hogy mi van. – ébresztett fel Ben hangja, miközben bőven kijutott rosszalló pillantásaiból. Hahh… Ő és az önérzete. – Ő itt – mutatott Zefrinára – Blair sárkánya. öhmm… Emlékszem még esetleg Michael, Skeeler-ére? – na jó most már tényleg elég! Mindek kell felhozni a régi „szép időket” ?! Annie is kicsit kellemetlenül érezte magát, de bólintott. – Hát Zefrina, Blairt választotta és mivel nem fér be, teljes nagyságában a házba, így muszáj álcáznia magát, bár biztosra veszem, hogy már most rühelli az egészet. – Erre egy helyeslő morgás hallatszott Dan karjai közül, aki felkacagott. De rég hallottam már így nevetni, még ha csak egy pillanatig tartott is, nem tudom hálás legyek e Zefrinának vagy féltékeny, hogy magával a jelenlétével ezt éri el nála.

-Claire!-

-Héé jól van na, csak tudod mennyire igyekszem...

-Sárkány vagyok, te meg tündér, mivel minden nap lát téged, én pedig egy ősi lény vagyok, ami nem mindenkinek adatik meg, persze, hogy így reagál – elég jó, ha van az embernek valakie, akivel mindent meg tud beszélni.

-Tudom csak…

-Ha szeretne öhmm… visszaváltozni, akkor van egy nem használt épület hátul ott nyugodtan ellakhat. – Szólt halkan Annie.

-Te normális vagy? Ő egy sárkány! Előbb rombolnám le ezt a porfészket, mint, hogy oda küldjem Zefrinát, főleg, hogy nélkülem aludjon! Komolyan ennyire hülye vagy? Azt hittem tanultál legalább egy keveset, még abból az időből mikor megadatott neked, hogy Paradise- ban élj!- Mondtam neki mérgesen. Nem bírtam tovább, de szerintem ő is érezte, hogy ez nem csak Zefrináról szólt.

-Moonlight! – Ben csak akkor hív így ha mérges. – Mire jó ez? Együtt kell élnetek a saját dolgod nehezíted meg! – ezt már csak a fejembe hallottam. – És a házat tényleg rendbe kéne hoznod, aztán egy pajzsot kéne a ház és a kert köré vonnod…-és folytatta volna, ha el nem zárom magam előle.

-Felfogtam Ben! – villámló szemekkel néztem rá, mert tudtam, hogy igaza van. Utáltam, amikor igaza volt, és utáltam, amikor ilyen.

  Körbe néztem. Tényleg nagy pusztítást végeztem, de tök mindegy, egyre megy, ugyanolyan, mint ha a szobámba lenne kupi.

  Hiába lett volna elég, csak a rendre gondolnom, a hatás kedvéért csettintettem, mire a tányérok összeforrtak és visszamentek a helyükre, ugyanígy a leszakított szekrényajtóval.

  Annie egy szót sem szólt, csak maga elé meredt. Azt hiszem megbántottam, de túlságosan jól esett a kirohanásom ahhoz, hogy bűntudatom legyen, nem mint ha együttérzésemről lennék híres.

-Danny, Zef gyertek, menjünk ki! Ben remélem az udvar nagyobb, mint ez a lyuk, mert tudod, hogy ez kihat a közérzetemre. – mosolyogtam rá gúnyosan, bár tényleg utáltam a kis helyeket. Uralom az elemeket, alap, hogy szeretek kint lenni!

-Jajj Istenem! Nem olyan kicsi… Jó, a ház nem egy kastély, de nézd meg a nappalit!- igaza volt, a helyiség elég nagy tágasnak tűnt, úgy saccolom, akkora lehet, mint az én lakosztályom, csak a hülye bútorokból ne lenne ennyi… Zef átváltozását igazán csak ez zavarta. De meg kell hagyni nem volt csúnya, napfénnyel teli az egyik oldalon csak ablakok voltak, amikről ha jól érzékeltem, kintről visszaverődött a napfény, hogy ne legyen annyira meleg bent. A mellette lévő falnál, fa csigalépcső vezetett fel egy ilyen pihenő szerűségbe, szintúgy a nappaliból, amire galériaszerűen fel lehetett látni, így a hatalmas plazma tv és a nagy kanapét mindenki kedvére csodálhatta.

   A második emeletre vezető lépcső, a konyha és a nappali közötti boltozatából indult felfelé, s ha jól emlékszem, fent egy hosszú folyosóról nyílnak az ajtók, de ezt mind annyi idő alatt próbáltam leszűrni, míg Ben vezetett lefelé reggel. Lényegtelen az egész, hiszen Zefrinának ez az elrendezés teljesen előnytelen.

-Megmondtam.- vigyorgott Ben.

-Elmegy.- faarccal néztem vissza rá. – Akkor megmutatod végre a kertet vagy mi lesz?

- Reménytelen vagy! – emelte az égre pillantását. –Gyere!

  A kis fenti pihenő alatti függönyökhöz vezetett, s kitárta nekem a terasz ajtót, ahonnan az egész kertet beláttam. Nem is rossz, itt legalább néha Zefrina is átváltozhat. Elég széles volt, de inkább hosszúnak mondanám, s teljesen benyúlt egy erdőbe, olyan 100 méterre a háztól. Hoppá, és ha jól látom van egy medence is… Jól haladsz Claire, csak is a jó oldalát nézd!

-Zaf kérlek, foglald le kicsit Danielt, meg kell csinálnom a pajzsot.

-Sárkány létemre bébicsőszködjek… Örülnék, ha bele néznél kicsit a történelem könyvekbe, csak, hogy tudd kit kérsz meg rá. –  morgott még mindig,de azért elvitte.

-Menni fog? – kérdezte Ben.

-Ne szórakozz velem, lehet, hogy még nem csináltam ekkora területen, de nem vagyok béna, főleg, hogy legszívesebben inkább robbantanám az egészet. – elővarázsoltam a cigimet, majd remegő kézzel rágyújtottam. – kérsz? – Kivett egy szálat, majd ő is rágyújtott. Nem fáradtam azzal, hogy tartsam a szálat, levitációval megoldottam.

- Claire, pajzs. – figyelmeztetett már megint.

-Nyugi már, nem vagyok hülye! Utálom, amikor ilyen vagy… – azzal az égre emeltem a kezem, és elkezdtem kifeszíteni a pajzsot a birtokra.

   Halványan látszódott, hogyan húzódik meg, de mikor leért mindenhol, teljesen láthatatlanná vált. Két percembe telt, de éreztem, hogy még mindig túl sok energiám van, s egy időzített bombának éreztem magam. – Úgy csináltam, hogy a szomszédok, ha át is kukkantanak, semmi furát ne lássanak. – hangom kicsit remegett. Ben is észrevehette, hogy valami nem stimmel, mert a cigaretta, amit éppen szívtam egy pillanat alatt végig égett szűrővel együtt.

-Oké C., nyugi. – óvatos volt, ő nem becsülte alá a képességeimet, és ilyennek még szerintem nem látott.

-Ne-nem megy. Benjamin most nem tudom kordában tartani. – már az egész testem remegett.

-Gondolj Dannyre! – próbálkozott. Megpróbáltam, de most nem volt elég. Túl sok volt a stressz mostanában. Apáék halála, Annie, na meg, hogy ideszáműztek… Megráztam a fejem.

-Zefrnina nem tudom visszafogni! – kiáltottam magamban kétségbeesetten. Már most nehéz volt, mintha belülről feszítene szét. Egyre jobban megrémültem, s a remegés csak erősödött.

-Nyugalom, meg kell nyugodnod! Gondolj Dannyre!-

-Nem hat!-

-Van egy ötletem! És teljes mértékben biztonságos.- kezdte Ben.- Még a kiképzésen mesélte a kapitány, aki…

-Benjamin a lényeget, ha nem akarsz meghalni! – kiabáltam, miközben ökölbe szorított kezeim közül kezdtek szikrák előtörni.

-Pipp! Pipp! – hallottam meg Dannielt.

- Zefrina ne engedd ide! – visítottam kétségbeesetten.

 Daniel futott felém, arca ijedt volt, de Zefrina elállta az útját.

-Menj távolabb a háztól! – megtettem – Varázsolj magad köré egy pajzsot, egy olyat, amiben benne van belőled egy kevés, vagy is minden erődből…

-Te is tudod, hogy az nem lesz elég! El kell menne… - akadékoskodtam.

-CSAK CSINÁLD! – üvöltötte. Megtettem. Rózsaszín áttetsző fal jelent meg körülöttem olyan jó 5-6 méter sugarú kör. – A föld alatt is húzódik? – Minden erőfeszítésem abban volt, hogy halljam, amit mond és azt tegyem, miközben próbálta kordában tartani az erőt. Gyorsa a félgömbből egy egészet csinálta, így már alattam is húzódott a pajzs. Mielőtt Ben folytathatta volna, Annie jelent meg az ajtóban.

-Minden rendben? – kérdezte kedvesen.

  És én robbantam.