8. Fejezet - Törés

Halii!! Itt lenne a következő rész, remélem tetszik majd mindenkinek, bocsánat, hogy most hoztam csak nem voltam itthon a napokban egyáltalán! 

                      Joo Olvasást!!

                                     Xx Blair

 Sikítás. Léptek, majd egy ijedt Annie állt meg előttem, miután Harry bement száj nélkül.
-Claire! Harry halálra rémült, csináld vissza! - kezdte kétségbeesetten.
-Mi a franc?! - jött ki Paul is maga után rángatva a rémült srácot. - Ő egy énekes! Nem csinálhatod ezt vele! Senkivel nem csinálhatod ezt! - kezdett üvölteni. Hogy én mennyire utálom ezt...
-Pault szerintem ezzel nem érsz el se... - próbálta nyugtatni Annie, de nem ment neki túl jól.
-Nem! Mit képzel magáról? Nem szórakozhat az emberekkel kénye kedve szerint! - kiabált tovább.
-Claire te normális vagy?! - hápogta Zef is. Jajj, már egy mozdulat az egész, én csak azt akartam, hogy befogja, mit hisztiznek?!
-Most pont olyan vagy, mint a Tanács! - morogta dühösen, majd lezárta elméjét.
-Zefrina! - kiabáltam, mivel fejben nem hallotta. - Zefrina ne már! - próbálkoztam újra - Akkor cseszd meg! - üvöltöttem dühösen, s kezeim szikrákat szórtak.
  Bassza meg! Ezt nem szabad! Mély levegő mély levegő... Rendben.... Nyugi van...
-Jól vagy? - aggodalmaskodott Annie, mire egy megsemmisítő pillantást küldtem felé.
-Nyugodj már le! Tessék itt van, tanuld meg befogni! - néztem inkább a Göndörre, aki időközben visszakapta száját, s megkönnyebbülten tapogatta, s nyitogatta.
 Néma csend lett, senki nem szolt, vártuk, hogy a másik észhez térjen. Majd a zöld szem pár rám nézett. Egyenesen a szemembe, s egy pislogás nélkül színtelen hangon megszólalt.
-Te beteg vagy. - azzal hátat fordított és elment.
  Hogy mit szóltam? Magamat is meglepő módon hihetetlen lelki furdalásom lett. Mi a fasz?! Ne már! Ő egy senki! De azok a szemek... És ahogy mondta... Zefrinának igaza van... Miért csináltam? Mert sokat beszélt? Röhejes vagyok!
-Megőrültél? - jött a következő üvöltöző, de most emellé egy tűz csóva is repült az arcomba, amitől muszáj volt köhögnöm. - Miért kellett?! Azt akarod, hogy megutáljanak?! Nagyon jó úton haladsz! - és még egy tűz csóva. Meg sem próbáltam védekezni. Hagytam, had intézzen el, had dobálja a felém azokat, majd a vízbe kössek ki.
  Nem tudom miért engedtem, hogy ennyire elverjen. Nem tudom miért éreztem azt, hogy ennyire bűnhődnöm kell az eset miatt, de...
-Ben kérlek! - Annie megint csak könyörögve kezdte- A végén még baja esik! - az említett lihegve hagyta abba, s próbálta dühét korlátozni.
-Nem tudom mi lett veled, miért csinálod ezt, de te vagy az, aki mindig ki volt akadva, ha Tanács az emberekkel szórakozott, most meg te csinálod. Remélem hamar észhez térsz, mert ezt a lányt nehezen tudom elfogadni. - azzal bement.
  Nem néztem Paulék felé, pedig tudtam, hogy engem figyelnek, majd miután bementek még maradtam egy ideig ott ahol voltam.
-Pipp! Jól vagy? - kérdezte Danny, mikor ebédet csináltam neki. Magamra erőltettem egy mosolyt.
-Persze. - néztem hátra egy pillanatra, majd folytattam.
-Harry nagyon mérges rád? - tudakolta. Szóval tudja.
-Azt hiszem igen. - válaszoltam őszintén.
-És a többiek is azért mérgesek, mert Harry az? - kérdezgetett tovább.
-Inkább azért, amit csináltam. - mondtam.
-Akkor miért nem kérsz bocsánatot? - világított rá a lényegre, mire egy ideig hallgattam.
-Ez jó kérdés édesem. - adtam meg a választ végül. - Itt a kaja. - raktam le elé.
-Te nem eszel? - Megráztam a fejem.
-Nem vagyok éhes. Zefrinát nem láttad? - kérdeztem ugyanis sárkányom még mindig nem hajlandó "beengedni" és fogalmam sincs hol lehet.
-Elment vadászni. - mondja, majd folytatja az evést.
  Szóval tényleg mérges. Nagyon mérges, ugyan úgy, mint a többiek.
  A többi fiú sem jött át nap közben, gondolom Harry elmesélte mi történt.
-Havert nézünk valami mesét? - kérdezte Dant Ben, s még véletlenül sem nézett rám.
-Igeeen! - s úgy ahogy megbeszélték el is tűntek ebéd után.
  Tényleg bocsánatot kéne kérnem. S nem csak azért, mert mindenki mérges rám, hanem mert... Bánt, hogy mennyire kiakasztottam.
  Lassan sétáltam át a szomszédba, s az ajtó előtt, még egy jó öt percet álltam mielőtt bemertem volna kopogni.
-Igen? - nyílt ki résnyire az ajtó, s egy borostás  fekete hajú srác nyitotta ki.
-Öhm.. - köszörültem meg a torkom - Beszélnem kell Harryvel. - motyogtam zavartan. Hűű, ez is újdonság.
-Nem hiszem, hogy ez most jó ötl... - kezdte de közbevágtam.
-Bocsánatot szeretnék kérni tőle. - néztem a  szemébe.
-Hát jó. - mondta egy röpke gondolkodás után, s kitárta az ajtót.
-Te meg mit keresel itt? - jött felé egy barna hajú mérgesen.
-Bocsánatot kérni jöttem.- válaszoltam neki is halkan.
-Azt hiszed ennyivel elintézed? - kezdte újra.
-Lou nyugi már, egy próbát megér! - nyugtatta az, aki ajtót nyitott. - Fel mész az emeleten és... - kezdte nekem magyarázni merre találom a göndört de közbevágtam.
-Azt hiszem megtalálom. - indultam felfelé, de még hallottam lentről az elfojtott dühös susmust.
 Itt is kellett egy kis idő, mire rávettem magam, hogy kopogjak jobbra a harmadik ajtón, amin éreztem, hogy az övé.
  Nem kaptam választ, mire megint kopogtam. Semmi. 
  Benyitok. Az ágyon fekszik, a fal felé fordulva, nem mozdul. A bűntudat újra utat tör. 
-Öhm... - köszörülöm meg a torkom. Felismeri a hangom, összerezzen, de nem mozdul. - É... Öhm...
-Na mi van szeretnél még egy kicsit megcsonkítani? Mi kell mos? Fül, kéz, szem? Hmm? - nem néz rám, de hangjából árad a megvetés, jogosan.
-Én csak... Sajnálom. - nyögöm ki végül nehezen, s közelebb megyek.
  Várok valami válaszra, de nem érkezik.
-Hallottad, amit mondtam? - kérdeztem zavartan, s egyben türelmetlenül. Semmi válasz. - Na jó. Nem szokásom bocsánatot kérni, nem is nagyon szoktam szóval örülnék, hogy ha valami válasz félét adnál! - kezdtem kiakadni.
  Még mindig semmi. Ezt nem hiszem el! A pofátlan szerencsétlenje!
  Türelmetlenül sétáltam, hogy belelógjak látókörébe, de nem voltam képes elkapni pillantását. Megragadtam a karját, mire hirtelen rám nézett.
  Nem tudom mi történt. A szívem ugrott egy hatalmasat, valami elkezdett felkúszni a kezemből onnan, ahol őt fogtam, s hirtelen nem érzékeltem a külvilágot, csak egy távoli sikítást hallottam.
  Nem tudom mennyi idő telt el ezek után, de amikor következőnek felfogtam a körülöttem lévő eseményeket, én a földön ültem olyan pózban, mint aki összerogyott, de a göndör karját továbbra is szorongattam.
  Ölembe néztem. Valami változott. Mi ez a fehér ruha rajtam? Én nem ilyenbe voltam! És... Miért érzékelek mindent erősebben?! A hajam... Miért lóg ilyen hosszú fonatban a bal oldalamon?
  Átváltoztam...
  Lassan kezdem felemelni tekintetemet, a döbbenettől dermedten továbbra is. 
  Találkozik a pillantásom a zöld szem párba, amit már nem zöldnek látok.
   A világot, az univerzumot, mindent látok benne, magával ragad, bevonz.
  Hirtelen szökkenek hátra a falhoz lapulok, s rémülten nézem továbbra is.
-Mit csináltál velem?!